4. fejezet

*Niall szemszöge*

Nem akartam megbántani Rosiet.
Igazából azt sem tudom, hogy miért mondtam neki azokat, amiket. 
Jól elcsesztem az égeszet!
És ami a legrosszabb: érzek valami megmagyarázhatatlant Rosie iránt. 
De ez nem szerelem. Voltam már szerelmes, az nem ilyen.
Ez annál több, mélyebb érzés. 
Kötődök hozzá, de nem lehet semmi. 
Hisz utál! És nem mellesleg 14 éves a büdös életbe is! 
Egy marha vagy Niall James Horan!
Egy rohadt nagy marha. 

*Rosie szemszöge*

Mikor hazaértem Adam nem volt otthon.
Jobb is így, legalább nem lesz szemtanúja az összeomlásomnak. 
Régen is voltak problémáim, most is vannak. 
De Adam arról nem tud, hogy megint bántom magamat. 
Nem tudhatja meg! 
Bementem a fürdőmbe és lekuporodtam a sarok kádhoz. 
Hideg vizet engedtem az arcomra, aztán felálltam. 
Megnyitottam a meleg vizet, hadd folyjon a kádba, amíg összeszedem a ruháimat. 
Mikor behoztam, letettem őket a kis szekrényre, és kinyitottam a tükrös polcot. 
,,Szeretett'' pengém nézett velem farkasszemet. A kezembe vettem és méregettem. 
-Megéri ez neked Rosie Black? - kérdeztem hangosan, miközben a pengét méregettem. A válaszom csak egy határozott bólintás volt. 
Levetkőztem, elzártam a csapot és beültem a kádba. 
A pengét végighúztam a csuklómon, újra és újra. 
Az emberek nem értik, hogy miért jó fájdalmat érezni.
Én meg azt nem értem, hogy miért jó boldognak tettetni magunkat egy szar világban, csak hogy megfeleljünk mások elvárásainak. 
A fájdalom egyfajta lenyugvás az érzékeimnek.  
Megérzem a fájdalmat; a fizikai fájdalmat, és a lelki fájdalmaim csökkennek. 
Ilyen egyszerű. 
Ami belül fáj, azt átviszem a fizika határán túlra, és átlényegítem tényleges fájdalommá. Ez megnyugvást ad számomra. 
Olyan, mint az alkoholistáknak az alkohol, a dohányosoknak a nikotin, és a többi ilyen példa. 
Ez is egyfajta függőség lényegében. 
Néztem, ahogyan csordogál a vágásokból a vér, bele a vízbe. 
Már nem fáj semmi. 
Kivéve persze egy dolgot:
Érzek valamit Niall iránt. 
Ezt a fajta fájdalmat, viszont nem tudom eltüntetni egy penge segítségével. 
Ehhez ennél több kell. 
Csak azt nem tudom még, hogy mi.. 

***

-Csajom. - biccentett Marcus, amikor belépett a szobámba. Megöleltem és ránéztem.
-Hogy mennek a dolgok közted és pale között? - kérdeztem semlegesen.
-Palenek van neve is. És igazán jól. - morgott. 
-Nocsak, csak nem ellenem fordított egy pina, akit 2 hete ismersz? - néztem rá és elővettem egy cigit. 
-Rosie, fejezd ezt be! Végre egyszer ne csak azt nézd, hogy te mire vágysz, neked mi a jó! Tudtommal legjobb barátok vagyunk, akkor meg mi a toszért nem bírsz végre mellettem lenni? Persze, ha neked van bajod (ami mellesleg már-már drámaian gyakori), akkor én mindig ugrok egyetlen szavadra! Nem azt mondom, hogy szeresd Lucyt, de tegyél meg nekem annyit, hogy nem mutatod ki az utálatodat nyilvánosan! Ha ennyit sem bírsz megtenni, akkor felejts el, Rosie! - köpte a szavakat. Beleszívtam a cigimbe, majd az arcába fújtam a füstöt. 
-Ejnye Marcus. nagy szavak ezek. Szerelem? Hahh. Tudod mi a szerelem? Egy kibaszott betegség, olyan, mint a rák; szépen lassan terjed egyik szervedről a másikra, míg le nem gyengülsz teljesen és feladod a harcot vele szemben. Tudod mi az igazi, mindent elsöprő érzelem? A fájdalom! Ez a legigazibb, legintenzívebb érzelem, amiről csak tudunk. Ha most ilyen szavakkal dobálózol, mit fogsz tenni, ha nem lesz senkid a fájdalmon kívül? - néztem rá. 
Döbbenten meredt rám. 
-Te beteg vagy! - mondta, majd sarkon fordult. 
-Elmenekülsz az igazság elől, Marcus Bennett? - néztem utána, majd megint beleszívtam a cigimbe. Visszafordult és rám nézett. 
-Rosie, hadd adjak egy tanácsot! Fejezd be az önsajnáltatást, és keress magadnak valakit, akibe szerelmes lehetsz. - mondta. 
-Ez önsajnáltatás Marcus? Tudod, hogy miért nem hiszek más érzésben? - néztem rá. 
-Na, halljuk a mesét. - meredt rám sürgetően. 
-Mert kibaszottul vonzódok valakihez, aki a porba tiport! Te ezt nem értheted, minden lányt megkaphatsz, de én nem vagyok ilyen helyzetben a fiúkkal! Szeretek valakit, de ő a lehető legsúlyosabb módon bántott meg! Tudod, mit tettem magammal a szavai után? - feltűrtem a pulóverem mind két ujját, majd felé nyújtottam a karjaimat - Ezt! Innen a fájdalom érzete! Egy mindent elsöprő érzés, ami erősebb, mint a szerelem! Marcus, tudod, hogy min mentem keresztül, amíg te Niall pale húgával randizgattál? Inkább nem hívtalak, mert láttam, milyen jól elvagytok. A kibaszott életbe Marcus, szükségem lett volna rád, miközben te egy csajt dugtál! - néztem rá zokogva. 
Marcus rám meredt, majd elkezdett kiabálni.
-Mi a fasz, Rosie már megint? Nem bírod abba hagyni ezt? Mindig ezt csinálod, ha valaki egy kicsikét is távolabb kerül tőled, mert mondjuk szeretne boldog lenni! Nem fogom ezt tovább csinálni! Mindig pátyolgatni kell a gyönge kis lelkedet, de ha arról van szó, hogy neked kéne valaki mellett ott lenned, akkor már rögtön játszod a mártírt! Nem fogom úgy élni az életem, hogy közben nem lehetek boldog, mert te éppen mámorban úszva vagdosod magad egy kádban fekve! Befejeztem ezt a kis játékot, Rosie! Felejts el, örökre. - az utolsó szót már suttogta, majd kisétált a szobából. 
Lerogytam a padlóra. 
Nem sírtam. 
Egyszerűen nem tudtam szomorú lenni. 
Szimplán csak ürességet éreztem az egész testemben. 
Sem fájdalmat, sem csalódottságot nem tudtam érezni. 
Marcussal együtt minden érzés kiveszett a szívemből.


*Itt is a 4. fejezet, kicsikét gyengére sikeredett, de azért remélem tetszeni fog nektek! 
Ez volt ebben az évben az utolsó rész, legközelebb 2016-ban fogunk találkozni. 
Boldog, olvasással teli új évet kívánok nektek!*